Ma már a Fidesz korábbi támogatóinak egy része számára is nyilvánvaló, hogy amit a kormánypárt művel a hazai politikai kultúra lezüllesztése terén, az példa nélküli a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben. Persze azt egy fokkal nehezebb megragadni, pontosan miben is áll ez a példa nélküliség. Hiszen más kormányok is a szavazótáborok egymás ellen hergelésében, a politikai közösség megosztásában voltak érdekeltek; más kormányok alatt is működött kézi vezérelt sajtó, amely elegánsan átlépett a tényeken; és máskor is lett volna igény arra, hogy az aktuális kormánytöbbség úgy írja át a politikai versengés szabályait, hogy feléjük lejtsen a pálya. Legfeljebb lehetőségük nem volt rá, vagy ha mégis, hát éltek is vele: 1994-ben Horn Gyuláék közvetlenül az önkormányzati választás előtt módosították számukra kedvező módon a választási törvényt. Akkor mégis mi teszi egyedivé a Fidesz gyakorlatát?
Az, hogy korábban nem volt egyetlen olyan kormány sem, amely eljutott arra a pontra, hogy kizárólag a saját szavazóinak politizál. Márpedig a Fidesz a 2014–2015 fordulóján történt megingás óta pontosan ezt csinálja. Bár Orbán Viktor az előző ciklusban mindent megtett azért, hogy a kétharmados felhatalmazás birtokában számára kedvező módon alakítsa át a teljes közjogi intézményrendszert, ekkor még volt érzékelhető törekvés arra, hogy ezt minden állampolgárnak megpróbálják eladni (más kérdés, hogy mekkora sikerrel). S bár már akkor is az volt a Fidesz stratégiája, hogy egy vállalhatatlan pozícióba szorítsa be az ellenzéket (a bankok oldalára álltak, nem akarnak segíteni a devizahiteleseken, keresztbe fekszenek a rezsicsökkentésnek), ezt éppen azért tették, hogy minél több szavazót állítsanak maguk mellé.
Mára azonban ez gyökeresen megváltozott. A Fidesznek már nem az a célja, hogy minél több embert vigyen el az urnákhoz, hanem az, hogy csak a saját biztos szavazóit vigye el, mindenki mást pedig lehetőség szerint otthon tartson. Hogy a 2014-es választás tanulságai vezettek ide, vagy az, hogy 2015 tavaszán komoly mélyrepülést követően kellett – klasszikust idézve – visszahozni a kormányzást "a szarból", nem tudhatjuk pontosan. De a legvalószínűbb magyarázat mégis az, hogy a kormány túl korán nyerte meg a bevándorlással kapcsolatos belpolitikai csatát. Már ha ez a csata egyáltalán elkezdődött.
Teljesen nyilvánvaló, hogy a Fidesz már 2015-ben is minden gátlás nélkül használta fel saját belpolitikai céljaira a bevándorlás kérdését, hogy kimásszon abból a gödörből, ahová addigra sikerült belesétálnia. De a probléma valós volt, az arra kínált megoldás (a határkerítés) pedig működött. Az intenzív kormányzati kampány hatására 2015 végére nem maradt olyan számottevő társadalmi csoport, amelyik "bevándorláspárti" lett volna, így olyan párt sem, amelyiknek belátható időn belül érdekében állna ilyen álláspontot képviselni. Ráadásul Európában is új szelek kezdtek fújni: a Willkommenskulturnak szép csendben leáldozott, az uniós-török paktum pedig feltartóztatta a kelet felől érkező menekülthullámot. Így viszont a magyar kormány arra lett figyelmes, hogy a politikájához nélkülözhetetlen konfliktus híján maradt.
Ekkor kezdődött a hazai politika nagyüzemi meghekkelése. Ahogy a migrációs nyomás csökkent, úgy kapcsolt egyre nagyobb fokozatba a migrációellenes kormányzati kampány. Ennek első felvonása a 2016-os népszavazási színjáték volt, amire egy egész évünk ráment, majd ezt követte a 2017-es Soros-ellenes népszórakoztatás. Mindez egyetlen cél érdekében: hogy konfliktust generáljanak ott, ahol társadalmi konszenzus alakult ki, és hogy jól megfogható ellenségképet kínáljanak az időlegesen ellenség nélkül maradt szavazótábornak (már amennyiben Brüsszel és Soros jól megfogható). Ennek érdekében a minden korábbinál kézi vezéreltebb kormányközeli média egyfajta párhuzamos valóságot épített a Fidesz hívei számára. Egy olyan valóságot, amelyben Marton László zaklatási ügyeinek felszínre kerülése is csak valamiféle cselvetés lehet, ami arra szolgál, hogy elterelje a figyelmet a nőket és gyerekeket erőszakoló migránsokról. Akiket, mint mindenki tudja, a történelem sötét erői épp az ő szomszédjába készülnek telepíteni.
Ha az ember nem ebben a párhuzamos valóságban él, akkor elég nehéz viszonyulnia hozzá. Nehéz elfogadni, hogy a politika tényleg az állítólagos Soros-tervről és a minket megsemmisíteni igyekvő Brüsszelről szólhat, miközben "idekint" szép számmal akadnak valódi problémák is (beleértve ebbe az egészségügy, az oktatás vagy a munkaerőpiac helyzete mellett a bevándorlás Soros nélkül is súlyos, de másként súlyos problémáját). Ahogy nehéz elfogadni azt is, hogy aki erre felhívja a figyelmet, azt minden korábbinál kíméletlenebbül gázolja le a mi pénzünkből működtetett kormányzati gépezet. Ezzel pedig nemcsak az ellenzéki politikusoknak kell számolniuk, hanem a civileknek is, akiket bármikor nemzetbiztonsági kockázattá nyilváníthat a háborús paranoiában utazó kormányzat, támogatóinak zajos egyetértése mellett.
Ha az ember nap mint nap "ezt nem hiszem el!" felkiáltással viszonyul a politikához, akkor egy idő után azt sem fogja elhinni, hogy ezen valaha is lehet változtatni. Ebben az esetben pedig két választási lehetősége marad: vagy valamilyen elkeseredett lépésre ragadtatja magát, amivel persze csak a Fidesz valóságértelmezését erősíti, vagy (és az ezt az opciót választják többen) végleg kiiratkozik a politikából. Amivel, mondanom sem kell, megint csak a Fideszt erősíti, hiszen nekik egyetlen szavazó sem hiányzik, aki nem úgy voksolna, mint az őket támogató kétmillió. Tegyük hozzá, ez a kétmillió csak azért lehet elég, mert sokaknak a mai ellenzék nem jelent valódi opciót. Éppen az előző poszt alá kommentelte be valaki a Facebookon azt a karikatúrát, amin az ablakból kiugrani készülő öngyilkosjelöltet azzal nyugatják, hogy van remény: Orbán után Gyurcsány vagy Vona lehet a miniszterelnök.
Én a magam részéről nem tudom, kit látnék szívesen a miniszterelnöki székben (legalábbis azok közül a jelöltek közül, akiknek van is némi esélyük oda kerülni). Abban viszont biztos vagyok, hogy a Fidesz szavazótáborának épített párhuzamos valóságban nem érzem otthon magam, mint ahogy abban is, hogy a politika meghekkelésére irányuló tervet nem szabad szó nélkül hagyni. Ha az lenne a kérdés, hogy szívesen látnám-e Gyurcsány Ferencet vagy Vona Gábort kormányon, arra nem tudnék igennel felelni. Ha viszont az a kérdés, hogy szavaznék-e a Jobbik vagy a baloldal jelöltjére a saját választókerületemben, ha ezzel tudnék akár csak egy homokszemet juttatni a kormányzati gépezetbe, akkor egyértelmű, mi lenne a válaszom.
A Fidesz-valóságon kívül pedig ez ma a legalapvetőbb kérdés. Éppen azért indítottuk el néhányan a Viszlát, kétharmad! kezdeményezést, hogy minél szélesebb körben világossá tegyük, mi is a 2018-as választás valódi tétje. Ha az ellenzéki pártokon múlik, akkor a Fidesz ismét kétharmaddal fog győzni. Az viszont rajtunk, választókon múlik, hogy ez így lesz-e. És ha nem abból indulunk ki, hogy ezzel most vajon Gyurcsánynak vagy Vonának teszünk-e szívességet, akkor megüzenhetjük a politikát meghekkelő Fidesznek, hogy tehetnek egy szívességet. Ezt persze cizelláltabban is meg lehet fogalmazni, ahogy meg is tettük a választók összefogásáról szóló javaslatunkban.
Ha pedig a választók összefogásában vagyunk érdekeltek, akkor bele kell állnunk az állampolgárok kampányába. Túl nagyra törő elképzelésnek tűnik? Meglehet. De ha tenni akarunk a politika meghekkelése ellen, akkor meg kell találnunk a módját, hogyan tudunk minél több állampolgárt bevonni a politika alakításába. Azt persze nem tudjuk, hogy ez működni fog-e, amíg ki nem próbáltuk. De ha 2018-ban a nem kormánypárti szavazók tömegesen mondanák azt, hogy viszlát, kétharmad, az garantáltan nagyot szólna.
(Fotó: Fancycrave)
A Kézműves politika a Viszlát, kétharmad! társoldala. A Facebookon itt tudod követni, a Viszlát, kétharmad! kampányt pedig itt.
