Valahol el kell kezdeni. Nemcsak ezt a blogot, hanem a kampányt is.

Mondjuk aki 2010-ben azt mondta volna, hogy 2017-ben majd a Fidesz ellen készülök kampányolni, azt valószínűleg körberöhögöm. Ahogy körberöhögtem volna azt is, aki 2014-ben, a választás után azt mondja, hogy egy év múlva a Magyar Nemzetnél fogok dolgozni. Hiszen addigra már kizsilipeltem a NER-ből, arra pedig nem sok jel utalt, hogy hamarosan a Nemzet is ki fog zsilipelni. Én legalábbis ezt nem láttam jönni. Ahogy persze sok minden mást sem.

Amikor idén júniusban leköszöntem a Nemzettől, két dologban voltam biztos. Az egyik, hogy bármennyire szeretem is a klasszikus publicisztikát, annak a műfajnak többé-kevésbé leáldozott. Olyan csavar lett a nyilvánosság-gépezetben, amelyik csak önmagában forog, és nem forgat meg egy másikat: ugyanazok olvassák és ugyanazok írják egymásnak. Olyan ez, mint a kortárs szépirodalmi kritika: azt is ugyanazok írják egymásnak, közben a közönség meg egészen más könyveket olvas. Nem mintha azt várná az ember, hogy ír két-három jó publicisztikát, és hopp, összeomlik a rendszer. De a politikai közbeszéd és a róla való beszéd talán még sohase távolodott el ennyire egymástól, mint manapság.

A másik, amiben biztos voltam, hogy ha így megy tovább, a Fidesznek újra kétharmada lesz. És ha az lesz, akkor nem mondhatja senki, hogy na, ezt nem láttam jönni. A napnál is világosabb, hogy ha a kormánypártnak van két-két és fél millió szimpatizánsa, akik minden körülmények között rá szavaznak, az ellenzék pedig megosztott, akkor nemhogy kormányváltás nem lesz, de (hála az új választási rendszernek) nyakunkon az újabb kétharmad. És tudjuk, hogy amikor kétharmada van, akkor a Fidesz még azoknak is tud meglepetést szerezni, akik csak a legrosszabbat várták tőle.

Ebben a helyzetben két dolgot tehet az ember. Az egyik, hogy a kívülállást választja, a muszáj-Kasszandra pózt, hogy aztán utólag elmondhassa, hogy na én megmondtam. Ettől még nem lesz jobb se neki, se az országnak. A másik, hogy beleáll, és megpróbál valamit tenni az ellen, ami meggyőződése szerint a legrosszabb. Márpedig meggyőződésem szerint semmi sem tehet olyan rosszat a magyar politikai kultúrának, mint ha a Fidesz erőpolitikája újabb kétharmados megerősítést kap. (Ha már a gödör alján vagyunk, legalább ne ássunk tovább.) Arra pedig végképp nem vagyok kíváncsi, milyen rendszerszintű újítással állna elő Orbán Viktor, hogy aztán soha az életben ne győzhessen semmilyen ellenzéki formáció.

Más kérdés, hogy a magam részéről se a baloldalra, se a Jobbikra nem tudnék jó szívvel szavazni. Legalábbis ha az volna a kérdés, melyiküket látnám szívesen kormányon. Ha viszont az a kérdés, hogy a szavazatommal hozzájárulnék-e ahhoz, hogy legalább kétharmad ne legyen, akkor egyértelmű, hogy bárkire (na jó, szinte bárkire) hajlandó lennék szavazni. És egyre inkább úgy tűnt, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Innen jött a Viszlát, kétharmad! ötlete: egy olyan szavazási stratégiáé, amely azoknak szól, akik hozzám hasonló cipőben járnak. És mindenkinek, aki nem akar újabb kétharmadot.

Valahol el kell kezdeni, és én egy bloggal kezdtem szeptember elején, ha már ehhez értek valamelyest. Így, hogy már volt egy létező felület, meg tudtam keresni a környezetemben néhány embert azzal, hogy álljanak bele velem együtt. Múlt héten kijöttünk a szavazók összefogásáról szóló javaslatunkkal (a tömeges taktikai szavazás receptjének fancy elnevezése), ma pedig elindítottuk a saját kampányunkat. Saját erőnkből és kicsiben, egyelőre a közösségi médiában. Én persze látom magam előtt, milyen kampányt építenék fel erre az ötletre, ha lenne pár százmillióm (pláne milliárdom!), de egyelőre főzünk abból, amink van. Valahol el kell kezdeni.

Arra persze hamar rájöttem, hogy nem fogok tudni fél évig kizárólag a kétharmadról írni. Legalábbis abban a formában biztosan nem, ahogy a Viszlát, kétharmad! felületein teszem. S ha már a klasszikus publicisztika halott (éljen soká!), akkor új formát kellett találnom. Innen jött ennek a blognak az ötlete, amely félig a résztvevő kampánynaplója, félig a kívülálló (legalábbis a pártokon és a pártmédián kívül álló) véleményfelülete. Hogy mi lesz belőle, meglátjuk. Bevallom, még én sem látom, de valahol ezt is el kell kezdeni.

És hogy miért pont Kézműves politika? (Miért pont Üvegtigris? Miért, mi legyen? Fapuma?) Lehet, hogy a "kézműves" jelző lejáratott, de a nagyüzemi politika még lejáratottabb. És ez nem a fideszes új elit kizárólagos bűne, hanem az egész politikai elité. Hogy klasszikust idézzek (félre): nem értük haragszom, hanem ellenük. Valahol erről szól ez a történet. És arról, hogy te se mondhasd, hogy nem láttad jönni.

(Fotó: Unsplash)

A Kézműves politika a Viszlát, kétharmad! társoldala. A Facebookon itt tudod követni, a Viszlát, kétharmad! kampányt pedig itt.