A múlt heti rendezvényünk fontos állomás volt a Viszlát, kétharmad! történetében. És nem csupán azért, mert a közösségi médiában egyre erősödő jelenlétünk után elkezdett foglalkozni velünk a mainstream sajtó. Persze ez is fontos, sőt kulcsfontosságú az üzenet továbbítása szempontjából, egy önálló posztot azonban még nem érne meg. Az viszont már igen, hogy ennek hatására egyre többen találtak és találnak ránk, akiket éppen ez a kezdeményezés hoz közelebb (vagy hoz vissza) a politikai cselekvéshez.
Egy korábbi bejegyzésben részletesebben is írtam arról, hogyan hekkelte meg a hazai politikát a Fidesz. Ott elsősorban azzal foglalkoztam, hogy az utóbbi két év sorosozása-brüsszelezése egy olyan alternatív valóságot épített ki, amelyben a Fidesz-drukkerek kemény magján kívül kevesen érzik otthon magukat. Akit nem szippantott be a csúcsra járatott konteókampány, az nehezen tud viszonyulni ehhez a valósághoz, annyira abszurdak a kormány által napirenden tartott "problémák", különösen a hozzánk közelebb eső valóságból ismert problémák fényében. Ha viszont kritikával illetjük a sorosozás-brüsszelezés végsőkig eluralkodott gyakorlatát, máris a Fidesz játékában találjuk magunkat, és az ő valóságértelmezésüket támogatjuk potenciális Soros-katonaként, újabban Homo brüsszelikuszként.
Van azonban egy másik alternatív valóság is, amely történetesen az ellenzéki térfélen épül. Ahogy a Fidesz migránsellenessége, úgy ez is valós mozzanatokból táplálkozik, de a féligazságokból végül egy egészen hamis kép áll össze. Ez a Magyarországon kiépült diktatúrának a képe, amely ellen már nem lehet legális eszközökkel felvenni a küzdelmet. Ebben a valóságban mindenki, aki hagyományos (parlamentáris) eszközökhöz nyúl, az tulajdonképpen kollaboráns, mert ezzel is magát a rendszert építi. Mint fentebb írtam, a Fidesz valóban olyan kommunikációs helyzetet állított elő, amelyben a vele szemben megfogalmazott nyilvános kritikák egy része is őket erősíti. Más dolog azonban egy kommunikációs csapdahelyzet, és megint más azt állítani, hogy egy olyan rendszerben élünk, amelyben a parlamenti ellenzék egyetlen szerepe, hogy legitimálja a rendszert.
A legnagyobb probléma a diktatúrázással az, hogy könnyen egyfajta önbeteljesítő jóslattá válhat. Ha úgysem tudok legális keretek között tenni a Fidesz túlhatalma ellen, akkor mégis miért menjek el szavazni? Ha tényleg diktatúra van, akkor mi értelme a politikai cselekvésnek, hacsak nem a legradikálisabb fajtából való? A keményvonalas rendszerellenesség legnagyobb hibája, hogy a passzivitás felé tolja mindazokat, aki a jelenlegi rendszer keretein belül képzelik el a politikai cselekvést – vagyis a nem kormánypárti szavazók többségét. Akik bizonytalanok abban, hogyan viszonyuljanak a Fidesz alternatív valóságához, azok nem sok segítséget kapnak ehhez a másik, keményvonalas alternatív valóságtól. Akit folyton a barikádokra szólítanak, az lehet, hogy végül a szavazófülkéig sem fog eljutni, nemhogy egyéb kormánykritikus aktivitásig.
A Viszlát, kétharmad! kezdeményezés ezzel szemben arra keresi a választ, hogyan lehet ebben a rendszerben, az adott politikai erőviszonyok mellett érdemben tenni a Fidesz túlhatalma ellen. A kétharmadról mint kiindulópontról lehet ugyan vitatkozni (és ahogy látom, sokakkal még fogunk is), de a stratégia egyértelmű: találjuk meg azt a reálpolitikai minimálprogramot, amely mellett a legtöbb különböző értékrendű és elszántságú ellenzéki szavazó köteleződhet el egyszerre. Az, hogy egyik vagy másik ellenzéki párt(szövetség) kormányra kerüljön, ma biztosan nem jelent közös nevezőt. Ha viszont abból indulunk ki, ami pártállástól függetlenül minden nem kormánypárti szavazó számára a legrosszabb forgatókönyv, vagyis a Fidesz újabb kétharmadának lehetőségéből, akkor könnyebben sikerül közös alapot találnunk.
Mi az újabb kétharmad elkerülése érdekében a választók összefogását javasoljuk: a taktikai (át)szavazást a legesélyesebb ellenzéki jelöltekre az egyéni választókerületekben. (A javaslatunkat itt fejtettük ki részletesebben.) Ez működőképes megoldás lehet, de kezdetben tartottam attól, nem túl technikai jellegű-e ez a felvetés, rendelkezhet-e egyáltalán mozgósító erővel. Ha volt fontos hozadéka a november 8-i rendezvényünknek és az azt követő kötetlen beszélgetésnek (valamint az utána különböző csatornákon érkező megkereséseknek), az pontosan az, hogy valami megmozdult. Kiderült, hogy vannak, és nem is kevesen, akiknek éppen egy ilyen megközelítés jelent kapcsolódási lehetőséget a politikához, ahová eddig nem tudtak vagy nem akartak kapcsolódni.
Ez valahol érthető is, hiszen se a civil szféra, se a pártok nem tesznek olyan "ajánlatot" a választók felé, mint a Viszlát, kétharmad! A változásért küzdő civiliek többnyire egy jól körülhatárolt politikai ízlést képviselnek, és olyan jelszavakat tűznek a zászlajukra, amiket kevesen éreznek reálisnak. A pártoknak pedig megvannak a maguk korlátai: nemcsak a népszerűségüket illetően, hanem az összefogásra való képességüket illetően is. (És nem feltétlenül csak az "önzőségük" miatt: jelenleg senki sem látja pontosan, hogy amit egy ellenzéki összefogás megnyerne a réven, azt nem vesztené-e el a vámon.) A választók összefogásának gondolata ezzel szemben egyfelől reális opció, másfelől képes meghaladni a pártok előtt álló korlátokat. Nekünk, szavazóknak nem kell szeretnünk egymást és egymás pártjait; elég, ha felismerjük, hogy közösek az érdekeink.
A Viszlát, kétharmad! azonban több is lehet, mint egy puszta "negatív állítás", mint a különböző irányból érkező protestszavazók közös platformra irányítása. Múlt hét óta világosan látjuk, hogy vannak, akiknek ennél többet jelent: egy pozitív eszközt ahhoz, hogy visszavegyék a maguk számára a politikát. Visszavegyék a kormányzattól, amely régóta nem rejti véka alá, mennyire lenézi a választókat; és visszavegyék azoktól az ellenzéki szereplőktől, akik csak a legradikálisabb kormányellenes szavazók mozgósításában érdekeltek. Vannak, és nem is kevesen, akik csak a megfelelő lehetőségre vártak, hogy először (vagy hosszú idő után először) részt tudjanak venni a politikai cselekvésben. És most a Viszlát, kétharmadban látják ezt a lehetőséget.
Ez persze ránk is másfajta felelősséget ró, mint amiben korábban gondolkodtunk. Azt persze mindig is tudtuk, hogy ez egyfajta "csináld magad mozgalom" lesz. De most azt is meg kell tanulnunk, hogyan tudjuk együtt csinálni. Ki kell alakítanunk a megfelelő kereteket, hogy minél többen részt tudjanak venni benne olyanok, akik nemcsak nemet akarnak mondani valamire (jelesül a Fidesz hatalomgyakorlására), hanem igent is akarnak mondani valami másra. Méghozzá arra, hogy itt az ideje nekünk, választóknak visszavennünk a politikát.
(Fotó: Unsplash)
A Kézműves politika a Viszlát, kétharmad! társoldala. A Facebookon itt tudod követni, a Viszlát, kétharmad! kampányt pedig itt.