Gyurcsány Ferenc megcsinálta. Amikor 2004-ben miniszterelnök lett, sokan az MSZP sírásóját látták benne. S még ha 2006 tavaszán másként álltak is a dolgok, 2006 őszére már látszott, hogy nekik lesz igazuk. Azt persze ők sem sejthették, hogy a táncoslábú exkormányfő ilyen sok áldozatos és szívós munkát fog fektetni abba, hogy a föld alá küldje a szocialista pártot. De amit Gyurcsány kormányon elkezdett, azt ellenzékben szép lassan befejezte. Azzal, hogy 2011-ben kiléptette a Demokratikus Koalíciót az MSZP-ből, és ezzel megosztottá tette a hazai baloldalt, hosszú időre megpecsételte az utóbbi sorsát. Botka László megfúrásával pedig, úgy tűnik, feltette a koronát eddigi életművére.
Persze abba, hogy a botkátlanított MSZP ilyen mély gödörben találja magát, mások is fektettek némi energiát. Bizonyára az épp a szocialistáktól átigazolt Ron Werbernek is volt szerepe abban, hogy mire az MSZP elveszítette a miniszterelnök-jelöltjét, addigra már az LMP-nek is volt sajátja. Sőt, Szél Bernadett épp javában turnézott a médiában, ezzel is látványosabbá téve a jelölt nélkül maradt szocialisták vergődését. De a kegyelemdöfést mégis Gyurcsány adta meg: miután a DK körei hónapokig ekézték Botkát, amiért képtelen az együttműködésre és nem akarja a Ferit a listára, tegnap a Feri kijelentette, hogy pártja nem akar közös listát az MSZP-vel, se közös miniszterelnök-jelöltet. Touché!
Én biztosan nem fogok krokodilkönnyeket hullatni az MSZP-ért. A politikai szocializációm egyik meghatározó eleme, hogy az utódpárttal nem egy az utunk. Emellett a szocialistáknak önjogukon is hatalmas, mondhatni történelmi felelősségük van abban, hogy az ország a rendszerváltás után oda jutott, ahová. Ahogy abban is (bár ebben nem csak nekik van), hogy 2010, majd 2014 után sem tudott felemelkedni egy olyan baloldali párt, amelyik vállalható kihívója lenne a mostani kormánynak. Így az MSZP útját a mélybe, ahová jobb esetben a sokat emlegetett Ferit is magukkal viszik majd, csak üdvözölni tudom.
A helyzet azonban ennél egy kicsit bonyolultabb, mert a szocialista párt lassú végjátéka egyszerre két dolognak is megágyaz, ezek viszont könnyen kiolthatják egymást (pontosabban egyik a másikat). Egyfelől a politikai törésvonalak érezhetően kezdenek átrendeződni, és egyre kevésbé számít az, amire fentebb is utaltam: a klasszikus kommunista-antikommunista törésvonal. Ebben sok munkája van a Fidesznek, amely az elmúlt hét évben egyfajta tankok nélküli kádárizmus építésén dolgozott, és ennek során egy-két látszatintézkedést leszámítva a pártállami múlt szőnyeg alá söprésében volt érdekelt. De kellenek ehhez azok az új generációk is, amelyeknek a politikai eszmélését nem az előző rendszerrel vagy annak utódpártjával való szembenállás határozza meg, hanem a Fidesszel mint sajátos állampárttal való szembenállás. Így lassan eljöhet az ideje annak a nemzedéknek, amely már nem a rendszerváltók komcsi kontra nem komcsi, nemzeti kontra hazaáruló neurózisai szerint szervezi a maga politikai életét.
Másfelől viszont úgy néz ki, ez a szemléletváltás 2018 után a Fidesz ellenzékében fog kibontakozni. A választás ugyan még nem lefutott, de valljuk be, erre jóval nagyobb az esély. Ha viszont a Fidesz ismét kétharmaddal nyer, mint 2010-ben és 2014-ben, akkor minden eszköze meglesz ahhoz, hogy erre ne adjon lehetőséget. Láthatjuk, hogy egyszerű többséggel is mennyit tehetnek a politikai verseny korlátozása és a nyilvánosság torzítása érdekében; kétharmaddal viszont minden intézményes eszköz a kezükben lesz ahhoz, hogy Magyarország mielőbb ellenzékmentes övezet legyen. Vagy ha marad is ellenzék, az legfeljebb őfelsége ellenzéke lehessen. A sors fintora pedig az, hogy ahhoz, hogy 2018-ban ne nyerjenek kétharmaddal, a sokak által már most is őfelsége ellenzékének tekintett szocialistákra is szükség van.
A kormánynak természetesen az az érdeke, hogy az MSZP ne gyengüljön meg túlzottan, hanem a Jobbikkal szemben egyensúlyban tartsa a centrális erőteret, és így a Fidesznek mint legerősebb pártnak ne legyen egyértelmű kihívója. Ezt sokan felismerték, azzal viszont már kevesebben foglalkoznak, hogy a szocialisták mostani félig szétesett állapota egyértelműen az újabb fideszes kétharmadnak kedvez. Ha ugyanis a baloldali pártoknak nem sikerül legalább a koordinált jelöltállításig eljutniuk (beleértve ebbe ezúttal az LMP-t és a Momentumot is), akkor az MSZP gyengesége miatt az ellenzéki szavazatok még jobban meg fognak oszlani az egyéni választókerületekben. Ennek különösen Budapesten nagy a veszélye, ha pedig az ellenzék a fővárosi körzetek többségét nem viszi el, akkor nemhogy kormányváltás nem lesz, de biztos a kétharmad.
Az utóbbi elkerülésére van egy működőképes recept, ezért is indítottuk el a Viszlát, kétharmad! kampányt. A Fidesz újabb kétharmadát az egyéni választókerületekben lehet megállítani (csak jelzem: amúgy a Fideszt is itt lehetne), méghozzá akkor, ha nem a szívünk, hanem az eszünk szerint szavazunk: a legesélyesebb ellenzéki jelöltre. Budapestiként nekem azzal kell számolnom, hogy totális szétesés ide vagy oda, az én körzetemben a legesélyesebb ellenzéki jelölt valószínűleg MSZP-s lesz. S bár listán elvi és ízlésbeli okokból képtelen lennék a szocialistákra szavazni, egyéniben ezzel tudom megadni az esélyt annak, hogy ne legyen újabb kétharmad. (Csak a jegyzőkönyv kedvéért: listán elvi és ízlésbeli okokból a Jobbikra sem tudnék szavazni, de ha egyéniben éppen jobbikos lenne az erősebb ellenzéki jelölt, akkor rá szavaznék.)
Persze van abban valami mély ellentmondás, ha a majdani új politikai kultúra kedvéért taktikai okokból a régi ellenzék jelöltjeire szavaz az ember. De azt a helyzetet, amiben volt fideszesként számomra ez tűnik az egyetlen észszerű megoldásnak, kitartó munkával maga a Fidesz állította elő. Akiket, hogy keretesen zárjunk, a magam részéről azért sem tudok már támogatni, mert a hatalomgyakorlásukat látva pont úgy érzem magam, mint annak idején a Gyurcsány Ferenc nevével fémjelzett korszakban.
(Fotó: Skitterphoto)
A Kézműves politika a Viszlát, kétharmad! társoldala. A Facebookon itt tudod követni, a Viszlát, kétharmad! kampányt pedig itt.