Ha 2017 végén számvetést szeretnénk tartani az ország és a közélet állapotát illetően, az „új elit” fogalmával érdemes kezdenünk. Sokan vannak, akik a Fidesz szemére vetik politikai-elvi fordulatait, de fontos látnunk, hogy van egy olyan vezéreszme, amelyhez a mai kormánypárt alapításától fogva hű maradt. Ez nem más, mint az elitváltás igénye: a posztkommunista politikai és gazdasági elit leváltásáé. Akár liberális, akár konzervatív színekben, de a Fidesz mindig is ezt képviselte; ezért tudott felsorakozni mögötte az az eredendően sokszínű szavazóbázis, amelynek számára az antikommunizmus volt a közös hívószó. Az első, 2010-es kétharmaddal a párt lehetőséget kapott e központi programjának megvalósítására. Hogy mi lett belőle, azt láthatjuk.

Összefogás, összefogás, összefogás. Lassan mást sem hall az ember, csak ezt a zakatolást, ha az ellenzékkel kapcsolatos híradásokat követi. Vannak pártok, amelyek önként beszélnek erről, és vannak, amelyeknek erről kell beszélniük, ha akarják, ha nem. Hogy ez miért történik így, az többé-kevésbé érthető. Hogy ez miért történik így, az totálisan érthetetlen. Egy biztos: ha van az önsorsrontásnak magas foka, az az összefogás-mantra vég nélküli ismételgetése az ellenzéki nyilvánosságban. Különösen úgy, hogy nem lesz összefogás.

Kezdjük az elején: Orbán Viktor egyik legzseniálisabb húzása az volt (már ami a saját hatalmának bebetonozását illeti), hogy a maga képére formálta a választási rendszert, egy olyan szisztémát hozva létre, amelyben maximálisan ki tudja használni ellenzéke megosztottságát. Egyrészt a választási rendszer a győztest is "kompenzálja" töredékszavazatokkal, ami a jelenleg a Fidesznek kedvez. Másrészt az egyéni választókerületeket már egyetlen szavazattöbbséggel el lehet vinni, ami több ellenzéki induló esetén szintén a Fidesznek kedvez: egy-egy kormánypárti jelölt már bő egyharmados támogatással is simán megnyerhet egy körzetet. Harmadrészt pedig az utóbbi faktorból egy olyan mellékhatás következik az ellenzékre nézve, amely, mit ad Isten, szintén a Fidesznek kedvez.

Ez a mellékhatás a heveny összefogáskényszer. Nem tudom, van-e olyan kormányközeli habonyárpád, aki ennek a romboló hatását pontosan előre látta, de ha igen, megérdemli a Macchiavelli-különdíjat. Bevallom, én nem számítottam arra, hogy a baloldali pártjai négy éven keresztül tényleg képesek lesznek újrajátszani a 2014-es választást megelőző összefogási alkudozást, minden eredmény nélkül. De ha erre számítani lehetett is, arra már kevésbé, hogy 2018-hoz közeledve ennyien lesznek érdekeltek abban, hogy ebbe a terméketlen időtöltésbe belerángassák azokat is, akik eddig kimaradtak belőle: a Jobbikot, az LMP-t és a Momentumot. És mindenki mást, aki él és mozog.

A dolog logikája persze érthető. 2017 őszére gyakorlatilag mindenki belátta, hogy 2018-ban egyetlen párt sem fogja "klasszikus" módon megverni a Fideszt. Az egyetlen esély az egyéni választókerületek elnyerése a fideszes jelöltek elől, amivel legrosszabb esetben is meg lehetne akadályozni az újabb kétharmadot, legjobb esetben pedig 50 százalék alá lehetne szorítani az eddig kormányzó erőt. Ehhez viszont nem elég a baloldal összefogása, hiszen ha önálló baloldali, jobbikos, LMP-s, momentumos stb. jelöltek vannak, akkor ugyanúgy szétforgácsolódnak az ellenzéki szavazatok. Mi erre a megoldás? Nosza, adjuk ki a "csak egy maradhat" jelszót, és tereljünk be mindenkit abba a nyilvános térbe, ahol kizárólag arról beszélünk, hajlandóak-e részt venni a Nagy Ellenzéki Összefogásban!

A probléma az, hogy ez a logika egy ponton sántít. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy minden ellenzéki szavazó csak és kizárólag kormányváltást akar, minden további megszorítás nélkül. Akik mérhetetlenül gyűlölik a Fideszt, azok hajlamosak feltételezni, hogy mindenki más, aki nem kormánypárti, az ugyanilyen mérhetetlenül gyűlöli, és bármi, ismétlem, bármi elfogadható számára, ami nem a Fidesz. Csakhogy ez nem így van. Legfeljebb egy sajátos vélemény- és médiabuborékból tűnik így. Ahogy nincsen egységes ellenzék, úgy nincsen egyfajta ellenzéki szavazó sem: sokféle ellenzéki szavazó van, sokféle elvvel, meggyőződéssel, érzelemmel, előítélettel.

Akik a Nagy Ellenzéki Összefogásban gondolkodnak, abból indulnak ki, hogy ha egyetlen ellenzéki jelölt lenne az egyéni választókerületekben, akkor az összes nem kormánypárti voks automatikusan összeadódna. Ez azonban egyáltalán nem biztos, hogy így van. Tény, hogy a baloldal és a Jobbik támogatóinak egyre nagyobb hányada fogadna el akár hivatalos összefogást is a másik ellenzéki pólussal. Tegyük fel, hogy mindkét tábornak a fele (a valós arány ennél azért kisebb). Mi követezik ebből? Az, hogy a baloldal és a Jobbik támogatóinak fele viszont nem fogadna el egy ilyen összefogást! Ha ez bekövetkezne, a baloldali választók egy része feltehetőleg nem menne el szavazni, a Jobbik támogatóinak egy része viszont elmenne – és a Fideszre szavazna! Az már csak hab a tortán, hogy mihez kezdenének a Nagy Ellenzéki Összefogás esetén az LMP azon szavazói, akik nem a Jobbiktól és a baloldaltól való távolságtartása ellenére, hanem éppen amiatt támogatják a pártot (és akik feltehetőleg szintén nem kevesen vannak az LMP táborán belül).

Az összefogás-mantra ismételgetése ebben a helyzetben két okból is kifejezetten káros. Egyrészt az ellenzéki pártok nem a saját programjukat, terveiket, jelszavaikat ismertetik, hanem arról kénytelenek beszélni, kivel miért nem fognak össze, és a ha esetleg mégis, akkor mikor és milyen körülmények között. Ez a választási kampányhoz vészesen közeledve több mint terméketlen szórakozás. Másrészt ha eljutunk a választókerületi jelöltállításig, és kiderül, hogy mégsem lesz Nagy Ellenzéki Összefogás, azt az erre szocializált szavazók jelentős része hatalmas csalódásként éli meg, és úgy indul majd neki a választásnak, hogy minden elveszett. Vagy talán neki se indul.

Miközben egyelőre nem veszett el semmi. Csak hagyni kellene a pártokat, hogy tegyék, ami a dolguk, hogy aztán majd a választók is tehessék, ami a dolguk. Attól ugyanis, hogy több ellenzéki jelölt indul a körzetekben, az ellenzéki szavazók még bátran voksolhatnak közülük a legerősebbre, legesélyesebbre. Nem is kell, hogy minden választó így járjon el, hiszen a legfontosabb körzetekben már egy szűkebb tudatos szavazóréteg átbillentheti az eredményt az ellenzék javára. Ahhoz viszont, hogy ez működjön, nem az összefogási csodavárást kell erősíteni, hanem a taktikai szavazásra kell felkészíteni a szavazókat. Erre szolgálnak az olyan kezdeményezések is, mint az általunk indított, egyre szélesebb körben ismert Viszlát Kétharmad Mozgalom.

Ahhoz, hogy ezek a kezdeményezések hatékonyak lehessenek, ideje lenne arról beszélni, ami valóban fontos a 2018-as választással kapcsolatban. És ez nem az ellenzéki pártok összeboronálása, az egyéni jelöltek hivatalos összefésülése. Azok, akik ezt a játékot űzték a maguk térfelén hosszú éveken keresztül, mára oda jutottak, hogy még csak közös miniszterelnök-jelöltjük sincsen, és arról vitatkoznak, hogy most akkor van-e közös lista vagy nincs. Ha ennél többet szeretnénk elérni 2018-ban, akkor egyszerűen le kell szállni az összefogás-expresszről. Hiszen a vak is látja, hogy egy helyben áll. Legalábbis jobb esetben; rosszabb esetben a semmibe robog.

(Fotó: Pixabay)

Ha érdekel, milyen információi lehetnek a választónak az esélyes jelöltekről, gyere el december 11-i budapesti beszélgetésünkre, amely ezzel a kérdéssel foglalkozik politikai elemzők részvételével! (Ellenzéki esélyek, esélyes ellenzékiek, 2017. december 11., 18 óra, Budapest, VI. kerület, Szív utca 7. A Facebook- eseményt itt találod.)

A Kézműves politika a Viszlát, kétharmad! társoldala. A Facebookon itt tudod követni, a Viszlát, kétharmad! kampányt pedig itt.

Lassan minden bejegyzést azzal kezdhetnék, hogy ez és ez a nap fordulópontot jelentett a Viszlát, kétharmad! történetében. De a múlt szombat, majd az azt követő néhány nap valóban fordulópont volt.

Megjelent ugyanis a színen egy új szereplő, a Közös Ország Mozgalom (KOM). Mármint nem azért új, mert eddig ne lettek volna ismertek vagy kellőképpen aktívak, hanem mert a múlt szombati rendezvényük óta nem a választási rendszer azonnali reformját követelik, inkább annak keretein belül keresik az ellenzéki cselekvés legoptimálisabb útját. (Korábban pont a KOM kapcsán írtam itt arról, hogy ha már választási mozgalmat alapít az ember, akkor éppen ezt kellene csinálnia.) Gulyás Mártonék ráadásul hozzánk hasonló irányban keresik ezt az utat: céljuk a legesélyesebb ellenzéki jelöltek megtalálása a 106 egyéni választókerületben. Nem titok, hogy a javaslatukat több okból is kritikával illettük, de most nem erről fogok írni. Már csak azért sem, mert időközben egyeztettünk a kérdésben, és úgy tűnik, a köztünk lévő szakadék inkább retorikai jellegű, ezért nem áthidalhatatlan (még ha a retorika jelentőségét nehéz lenne is túlbecsülni a politikában).

Ami számomra most leginkább érdekes, az annak a végiggondolása, honnan hová jutott két és fél hónap alatt a mi kis "kézműves" kezdeményezésünk, a Viszlát, kétharmad. Ennek azért is itt az ideje, mert a KOM színre lépése alaposan felülírta az eddig követett stratégiánkat. Ez azonban nem baj, mert Gulyás Mártonék hatalmas terhet vettek le a vállunkról. Eddig minden második kérdés arra vonatkozott velünk kapcsolatban: jó-jó, de honnan tudhatja az ember, hogy ki a választókerületében az esélyes jelölt? Nem állítom, hogy innentől kezdve ezzel ne kellene foglalkoznunk, de az egyre biztosabb, hogy február táján készülni fog erről egy szép nagy közvélemény-kutatás. Amiről kiderül majd, hogy ez sem mindent egy varázsütésre megoldó csodaszer – de ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk az eddig történteknél.

A Viszlát, kétharmad! klasszikus alulról építkező kezdeményezés. Amikor 2017 júniusában eljöttem a Magyar Nemzettől, már többé-kevésbé biztos voltam benne, mi lesz az egyetlen kérdés, ami a választás előtt nyitott marad: az, hogy amire az ellenzéki pártok nem képesek, azt megteszik-e helyettük a szavazóik. Vagyis a pártlistára adott voksuktól függetlenül az erősebb ellenzéki jelöltre adják-e majd a szavazatukat egyéniben. Ha ez működne, akkor fontos körzeteket (és ezzel értékes mandátumokat) lehetne elvenni a Fidesztől. Ez történt az időközi választásokon is, egy országos választáson azonban hajlamosabbak listán és egyéniben egyformán szavazni az emberek – hacsak valaki nem képviseli a nyilvánosságban a taktikai szavazás gondolatát. Ezzel nem találtam fel a spanyolviaszt, bizonyára sokaknak eszébe jutott már. Az ötlet nyilvános felvállalására azonban nem akadt jelentkező.

A magam részéről úgy tudtam elkezdeni, hogy egyszerűen azt csináltam, amihez (többé-kevésbé) értek. Szeptember elején elindítottam egy blogot, ami hagyományos véleményblogként működött, és az újabb kétharmad lehetőségével (vagy inkább veszélyével) foglalkozott. Így elkezdtem kikerülni az Index-címoldalra, és el tudtam kezdeni hirdetni az oldalamat a Facebookon. Közben megkerestem néhány ismerősömet, akikről sejtettem, hogy már akkor számíthatok a segítségükre, amikor kifelé még nem látszik, miről fog szólni ez az egész. Hetekig lassan építkeztünk: én hol emberekkel találkoztam, hol ültem a monitor előtt, és írtam. Többnyire ültem és írtam. Ebben a fázisban azért elég nagy kitartás kellett ahhoz, hogy az ember elhiggye, ebből lehet valami.

Október elején ráfordultunk a projekt lényegére, és nyilvánosságra hoztuk a választók összefogásával kapcsolatos javaslatunkat. Innentől a Viszlát, kétharmad! blog célja az lett, hogy ezt a javaslatot járja körül, csomagolja időnként újra, segítsen értelmezni és megválaszolni a vele kapcsolatos kérdéseket. A publicisztika-jelleg ezzel háttérbe szorult, ezért szükségem lett egy másik felületre, ahová írhatok; ha nem is klasszikus publicisztikát, de atipikus véleménycikkeket, összhangban a projekt fő céljával. Ez lett a Kézműves politika, aminek a működése egyfajta tartalommarketingként is szolgált, mert jobb esetben elvezette az olvasót a Viszlát, kétharmadhoz.

Amikor nyilvánvaló lett a projekt célja, jóval szélesebbre tárhattam az ajtót, már ami a networképítést illeti. Ehhez ki kellett lépnem a komfortzónámból, és olyan szereplőkkel is le kellett ülnöm beszélni, akikkel korábban sohasem gondoltam volna (ha már a kapcsolati hálóm jelentős része ott maradt a kormányoldalon, amikor 2014-ben kizsilipeltem a NER-ből). Azt elhatároztam, hogy pártokkal nem keresem a kapcsolatot, olyanokkal viszont igen, akik nálam jóval tapasztaltabbak a civil aktivizmus terén. Nem állítom, hogy mindig sikerrel jártam, de egy hónap alatt sikerült új kapcsolati hálót építenem. Közben pedig a közösség szépen növekedett a Facebookon.

Kezdettől fogva tudtuk, hogy ahhoz valamilyen esemény kell, hogy a mainstream médiába is bekerüljünk. Médiahekkben, figyelemfelkeltő akciókban nem gondolkodtunk: egyszerűen nem tudtam elképzelni, ahogy nyilvánosan odaláncolom magam valamihez vagy éppen elfoglalok valamit. De a mi esetünkben nem is erre volt szükség, hanem egyszerűen arra, hogy minél szélesebb körben beszéljünk arról, amiről eddig is tettük. Szerveztünk hát egy kerekasztal-beszélgetést a választói tudatosság kérdéséről három kutatóintézet részvételével (IDEA, Iránytű, Republikon), ami a várakozásainkon felül sikerült. És nemcsak azért, mert beszámolt róla a sajtó, hanem mert számos olyan ember bukkant fel a radarunkon, akikkel azóta is jó a (munka)kapcsolatunk.

Szeptember elején tehát egy blogról beszélhettünk, október elejétől egy állampolgári kezdeményezésről, november elejére pedig eljutottunk az országos sajtóba. A Heti Válasz múlt heti hosszabb cikkében már azt olvashattuk, hogy egyenesen mozgalom vagyunk. Mi, akik páran aktívabban részt veszünk a mindennapi munkában, kezdtük úgy érezni, hogy az egész túlnő rajtunk. És közben ott volt az elementáris nyomás, hogy mondjunk végre konkrétumokat arról, pontosan hogyan lehet megtalálni a 106 esélyes jelöltet az egyéni választókerületekben. Erre is volt egy, sőt a dolgok alakulásától függően több forgatókönyvem, de az élet valamennyit egy mozdulattal felülírta. És egyben azt is kijelölte, hogy merre kell továbbmennünk.

Mint írtam, a KOM-mal való "vitánk" alapja részben retorikai. Ők egyfajta előválasztásként tekintenek a 106 esélyes jelölt megtalálására, míg mi inkább előrehozott második fordulóként. Ez látszólag csak játék a szavakkal, pedig mély tartalmi különbség áll(hat) mögötte. De éppen ezért úgy érezzük, a szavakkal való játék helyett azt kell minél egyértelműbben népszerűsítenünk, amiről a projektünk szól: a taktikai szavazást. Erről kell minden fórumon minél érthetőbben beszélnünk, ezt az üzenetet kell elvinnünk a választókhoz. És mivel a forrásaink igen korlátozottak, ezt a választók segítségével, közreműködésével kell megtennünk.

Újratervezés lenne ez, vagy az eredeti irány megerősítése? Voltaképpen mindegy, minek tekintjük. Az az egy biztos, hogy ezen a ponton jó érzés visszanézni, és azt látni, hogy egy-két ember némi elszántsággal, kitartással és egy jó politikai elképzeléssel eljuthat az országos médiába. Nem hatalmas pénzekből, hanem mindössze pár tízezer forintból (Facebook-hirdetés, domain-regisztráció stb.). És ezzel nemcsak a saját üzenetünket vihetjük el egyre többekhez, hanem azt az üzenetet is, hogy érdemes hinni az egyéni kezdeményezés erejében, még ebben a súlyosan deficites politikai kultúrában is. Ez a hit legalább olyan fontos a hatalom észszerű korlátozása szempontjából, mint az, hogy lesz-e kétharmados többsége 2018-ban a regnáló kormánynak.

Az újratervezés pedig a Kézműves politikát is érinti. Még nem tudom egész pontosan, hogyan, de ez is felszabadító hatású lehet. Már nem kell annyit írnom a Viszlát, kétharmad célkitűzéséről, hiszen egyre többen ismerik; így végre többet írhatok a tevékenységünk kapcsán felmerülő, de azon túlmutató politikai kérdésekről. Ahogy az első bejegyzés idején, úgy most is bizonytalan vagyok, mármint ezt a blogot illetően. De ahogy ott is írtam: valahol el kell kezdeni. És valahol újra kell kezdeni.

(Fotó: Unsplash)

A Kézműves politika a Viszlát, kétharmad! társoldala. A Facebookon itt tudod követni, a Viszlát, kétharmad! kampányt pedig itt.

Ez az egyetlen módszer, amely veszélyt jelent a Fideszre 2018-ban – ezzel a címmel ajánlotta a Heti Válasz online változata a lap csütörtöki számában megjelent, a Viszlát, kétharmaddal foglalkozó háromoldalas cikket. Azt hiszem, ennél jobb reklámot keresve sem találhatnánk a kezdeményezésünknek, avagy mozgalmunknak, ahogy a szerző aposztrofál bennünket (lassan meg kell barátkoznunk ezzel, és nekünk is el kell hinnünk, hogy mozgalommá lettünk). Maga a cikk egyébként korrekt és tárgyilagos módon járja körül a Fidesz túlhatalmának korlátozására tett javaslatunkat, és latolgatja az ezzel kapcsolatos esélyeket. Aki viszont a valasz.hu felütésével találkozik először, annak megfordulhat a fejében, hogy hallott ő már nem egy atombiztos módszerről, amelyek aztán mind a süllyesztőben végezték, és ma már talán a Google sem emlékszik rájuk, nemhogy az átlagos választópolgár.

A múlt heti rendezvényünk fontos állomás volt a Viszlát, kétharmad! történetében. És nem csupán azért, mert a közösségi médiában egyre erősödő jelenlétünk után elkezdett foglalkozni velünk a mainstream sajtó. Persze ez is fontos, sőt kulcsfontosságú az üzenet továbbítása szempontjából, egy önálló posztot azonban még nem érne meg. Az viszont már igen, hogy ennek hatására egyre többen találtak és találnak ránk, akiket éppen ez a kezdeményezés hoz közelebb (vagy hoz vissza) a politikai cselekvéshez.

Ahogy közeledünk 2018 tavaszához, úgy rajzolódik ki egyre világosabban, melyek lesznek a választással kapcsolatos legfontosabb kérdések. Ezek egyike, hogy miként viszonyul a baloldali szavazótábor a Jobbikhoz. Ez a kérdés persze már jó ideje benne volt a levegőben, de az új baloldali időszámítás kezdete óta (vagyis Botka után) végképp aktuálissá vált. Azóta ugyanis nincs élő ember a Földön (megbízható források szerint már a Nagykörúton belül sincs), aki elhinné, hogy a baloldal képes lehet önállóan legyőzni a Fideszt.

Nem gondoltam, hogy ilyen rövid időn belül ismét Gyurcsány Ferenccel kell foglalkoznom, de erről nem én tehetek, hanem Gyurcsány Ferenc. A DK elnöke ugyanis berúgta a "hogyan forgassuk vissza az idő kerekét" projekt motorját, és segít minden választó emlékezetébe idézni, milyen is volt, amikor ő volt a miniszterelnök. Azt, hogy a határon túli magyarok választójogának megvonásáért indított aláírásgyűjtés miért kontraproduktív, az elmúlt pár napban sokan és sok helyütt megírták. De Gyurcsányt nyilvánvalóan nem a megfontolt vélemények érdeklik, hanem az, miként tud 2018-ban minél nagyobbat kihasítani a haldokló MSZP szavazóbázisából, méghozzá annak "radikálisabb" részéből, miközben a mérsékeltebbeket várhatóan felszívja az LMP.

Ma már a Fidesz korábbi támogatóinak egy része számára is nyilvánvaló, hogy amit a kormánypárt művel a hazai politikai kultúra lezüllesztése terén, az példa nélküli a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben. Persze azt egy fokkal nehezebb megragadni, pontosan miben is áll ez a példa nélküliség. Hiszen más kormányok is a szavazótáborok egymás ellen hergelésében, a politikai közösség megosztásában voltak érdekeltek; más kormányok alatt is működött kézi vezérelt sajtó, amely elegánsan átlépett a tényeken; és máskor is lett volna igény arra, hogy az aktuális kormánytöbbség úgy írja át a politikai versengés szabályait, hogy feléjük lejtsen a pálya. Legfeljebb lehetőségük nem volt rá, vagy ha mégis, hát éltek is vele: 1994-ben Horn Gyuláék közvetlenül az önkormányzati választás előtt módosították számukra kedvező módon a választási törvényt. Akkor mégis mi teszi egyedivé a Fidesz gyakorlatát?

Gyurcsány Ferenc megcsinálta. Amikor 2004-ben miniszterelnök lett, sokan az MSZP sírásóját látták benne. S még ha 2006 tavaszán másként álltak is a dolgok, 2006 őszére már látszott, hogy nekik lesz igazuk. Azt persze ők sem sejthették, hogy a táncoslábú exkormányfő ilyen sok áldozatos és szívós munkát fog fektetni abba, hogy a föld alá küldje a szocialista pártot. De amit Gyurcsány kormányon elkezdett, azt ellenzékben szép lassan befejezte. Azzal, hogy 2011-ben kiléptette a Demokratikus Koalíciót az MSZP-ből, és ezzel megosztottá tette a hazai baloldalt, hosszú időre megpecsételte az utóbbi sorsát. Botka László megfúrásával pedig, úgy tűnik, feltette a koronát eddigi életművére.

Kezdettől fogva nem hittem abban, hogy Gulyás Mártonék kezdeményezése működhet. Tegnap óta még kevésbé hiszek. Nem tudom, érdemes volt-e mindent egy lapra feltenniük, mindenesetre így alakult: mindenki tudta, hogy október 23-án történnie kell valaminek. És történt is: az, hogy nem történt semmi. Orbán Viktor ugyanúgy megtartotta beszédét az 1956-os forradalom ürügyén arról, hogy Brüsszel egyenlő Moszkva, az ellenzéki pártok ugyanúgy külön demonstráltak, akarom mondani emlékeztek, a Közös Ország Mozgalom összellenzéki (vagy összbaloldali, vagy majdnem összbaloldali) Kossuth téri megmozdulását pedig elmosta az eső.